Szitakötők

Miután minden eddigi tereptapasztalatom arra utal, hogy sokaknak közülünk a szitakötő egész egyszerűen csak szöcske (ez még a családomon belül is megesik, pedig igazán próbáltam őket kitanítani), hasznos lehet egy rövid bevezetés a szitakötőkről.

A szitakötőkről általában

A szitakötők a rovarok egy önálló rendjét alkotják (Insecta: Odonata). Őseik, amelyek nagyjából 300 millió évvel ezelőtt jelentek meg, sok hasonlóságot mutattak ma élő képviselőikkel, leszámítva hatalmas termetüket (70 cm-es szárnyfesztávolság!). A ma ismert fajok száma 6000 körüli, és földünk gyakorlatilag valamennyi édesvízi élőhelyét benépesítik, beleértve például az olyannyira időszakos kisvizeket, mint ami egy faodúban vagy egy kókuszdió héjában összegyűlik (trópusi területeken).

A szitakötők lárvái szinte kivétel nélkül a vízben élnek, míg röpképes imágóik szárazföldi életmódot folytatnak. A lárvák fejlődési ideje fajonként változik, lehet csupán néhány hónapos és akár 4-5 éves is, mialatt számos vedlésen mennek keresztül. Ehhez képest az imágók élettartama rendszerint csak néhány hét. Mind a lárvák, mind az imágók obligát ragadozó szervezetek. A lárvák lesből vadásznak, zsákmányukat kanálra emlékeztető, karmokkal felszerelt fogóálarcukkal ragadják meg, ami a másodperc töredéke alatt kiölthető és visszahúzható. A planktonikus rákokon, rovarlárvákon, férgeken túl a nagyobb testű lárvák olyan méretesebb zsákmányokat is elejthetnek, mint a halivadékok vagy az ebihalak. Emellett a kannibalizmus is igen elterjedt a szitakötőlárvák körében, vagyis a nagyobb testű lárvák előszeretettel fogyasztják el kisebb társaikat, legyen szó akár fajtársról, akár más fajok egyedeiről (ez mindenképp hasznos információ, ha lárvákat szeretnénk tartani, máskülönben a legnagyobb jól fog lakni). A szitakötőlárváknak emellett a legfőbb predátorai a halak (talán halcsalinak is jól használhatók, bár erre vonatkozóan nincsenek információim). Az imágók főként röptükben táplálkoznak. Gyakran szokták kérdezni, hogy mi a gazdasági jelentőségük. Erre a legegyszerűbb válasz, hogy megeszik a szúnyogokat, ami roppant szimpatikus sajátosság. Az igazság azonban az, hogy nem specializálódtak semmilyen táplálékszervezetre, hanem – akárcsak lárváik – gyakorlatilag bármit elfogyasztanak, ami számukra megfelelő méretű és mozog. Ebből adódóan nem is végeznek tömeges pusztítást a kellemetlen csípőszúnyogok körében, és nincs semmilyen különösebb gazdasági jelentőségük. Főként különféle rovarokkal (a csípőszúnyogok mellett árvaszúnyogokkal, kérészekkel, tegzesekkel) táplálkoznak, de megfigyeltek például olyan eseteket is, amikor szitakötők békát vagy kolibrit zsákmányoltak. Maguknak a szitakötőknek az imágóit elsősorban madarak fogyasztják, a legkülönfélébb fajok képviselői (pl. gyurgyalag, sólyomfélék, barázdabillegetők, rigók, varjak, kacsafélék).

Egy nagyobb és egy kisebb testű faj lárvája

Az imágóvá vedlés folyamata a sárgás szitakötőnél (Gomphus flavipes)

Az óriás szitakötő (Anax imperator) imágója, idős korban, megtépett szárnyakkal

A szitakötőknél a vízi és a szárazföldi életszakasz közötti átmenet az imágóvá vedlés (báb állapot náluk nincsen), amikor is a lárva fejlődése végeztével a partra mászik, bőre felreped, majd az imágó kiküzdi magát a bőrből. (Az utolsó vedlést megelőzően a lárva bőrén belül tulajdonképpen már a kész szárnyas imágó van becsomagolva, ami azonban a vízben még abszolút lárvaként működik és viselkedik, leszámítva, hogy már nem táplálkozik.) A bőrből kiszabadulva a következő lépés a szárnyak kibontása és a potroh kiformálódása, majd némi szárítkozást követően első röptük, a szűzrepülés veszi kezdetét. Az utolsó vedlés a szitakötő-lét legkritikusabb időszaka: ennek során az állat szinte teljesen védtelen és védekezésre képtelen, akár a kedvezőtlen időjárási tényezőkkel akár a ragadozókkal szemben. Ebből adódóan igen jelentős (akár 30%-os!) lehet ilyenkor a veszteség a kirepülő szitakötő-populációban. A szűzrepülést hosszabb-rövidebb érési időszak követi, ami főként táplálkozással telik. Ezután a hímek fő tevékenysége, hogy elfoglalják a lehető legjobb territóriumokat a víz mentén, azokat a betolakodókkal szemben védelmezzék és minél több nősténnyel párosodjanak. Ezzel szemben a nőstények csupán szaporodás és tojásrakás céljából térnek vissza a vízhez. Mivel a párzás során a hím képes eltávolítani a nőstény ivarszervéből az előző párzásból származó hímivarsejteket, az együttlét után a hím rendszerint a tojásrakás végeztéig őrzi a nőstényt valamilyen formában (összekapcsolódva a nősténnyel vagy fölötte szitálva és elűzve az idegen hímeket).

Részletesebben a szitakötőkről általában és a hazai fajokról: www.szitakotok.hu

További szakirodalom:

CORBET, P.S. – BROOKS, S.J. (2008): Dragonflies. – HarperCollins Publishers, London, 454 pp.

ASKEW, R.R. (2004): The dragonflies of Europe. Second edition. – Harley Books, Colchester, 308 pp.

DIJKSTRA, K.-D.B. (szerk.) (2006): Field guide to the dragonflies of Britain and Europe. – British Wildlife Publishing, Gillingham, 320 pp.

A folyami szitakötőkről

A folyami szitakötők a szitakötők rendjének, azon belül a nagyszitakötők alrendjének egy önálló családját alkotják (Anisoptera: Gomphidae). Hazánkban ennek a családnak négy képviselője fordul elő (Gomphus flavipes, Gomphus vulgatissimus, Onychogomphus forcipatus, Ophiogomphus cecilia), melyek mindegyike védett Magyarországon.

Lárváik áramláskedvelők, így főként kis- és nagyvízfolyásokban fordulnak elő, ahol az aljzatba ásva 2-3 éven keresztül fejlődnek. Folyóink esetében szinte egyedüli képviselői a nagyobb termetű szitakötőknek, és bár igen nagy egyedszámban lehetnek jelen, imágóikat mégsem szoktuk látni. Ennek oka, hogy a folyami szitakötők a kirepülés után a víztől messze elkóborolnak és meglehetősen óvatosak, így nagyon nehéz rájuk találni. (Legtöbbször nem is szokták érteni, hogy miért keresek a folyóparton szitakötőket.) Emiatt legegyszerűbben akkor figyelhetjük meg őket, amikor lárváik a partra másznak és imágóvá vedlenek. A frissen vedlett szitakötők ugyan rövid időn belül elrepülnek, hátrahagyják üres lárvabőrüket (az exuviumot), ami számos fontos információt rejt magában.

Szakirodalom a folyami szitakötőkről:

SUHLING, F. – MÜLLER, O. (1996): Die Flußjungfern Europas - Gomphidae. In: Die Neue Brehm–Bücherei 628. – Westarp Wissenschaften & Spektrum Akademischer Verlag, Magdeburg & Heidelberg – Berlin – Oxford, 237 pp.

A négy hazai folyami szitakötő imágója

Sárgás szitakötő (Gomphus flavipes)