Nagyvárosi szitakötők

avagy exuviumgyűjtés a Velencei-tavon

A Velencei-tó ezer (na jó, csak kilenc) arca.

Szemben a sokak által jól ismert üdülőtóval, a Velencei-tó Natura 2000 területe ettől igencsak eltérő habitusú: tömött nádfallal közrezárt kisebb-nagyobb nyílt tisztások, egészen apró tószemek, sekély, mocsaras területek és benőtt vagy olykor jól járható csapások útvesztője, ahol a víz gyakran barna a tőzegképződés miatt, a rendkívül vastag, lágy üledékréteg pedig sokszor bűzös a kénesedés következtében. Itt nélkülözhetetlen felszerelés a kiváló tájékozódási képesség, mivel még a Google Earth sem minden esetben a nádszigetek jelenlegi elhelyezkedését mutatja, nem beszélve a korábbi, sokszor elnagyolt térképekről. Ha ez megvan, a szitakötők imágóinak megfigyelése a legtöbb vízi járműből (csónakból, kenuból, kajakból) viszonylag egyszerű és kimondottan romantikus tevékenység, bár sok esetben távcső használata is ajánlott. Ellenben ahhoz, hogy a nádszálon kapaszkodó lárvabőrt kiszúrjuk, szorosan a nádfal mellett haladva kell figyelmesen vizslatni az egyforma nádszálakat, ráadásul ezt hosszan és kitartóan, mert ezek a bőrök egy ekkora tavon koránt sem annyira gyakoriak és észrevehetők, mint azt elvárnánk tőlük. Fontos még a könnyed manőverezési képesség, hiszen a lárvabőr észlelésétől addig a pillanatig, amikor ez az információ a homogén nádas monotonitását megszakítva feldolgozódik, a csónak rendszerint már messze jár… Ilyenkor következik a farolás, tolatás, kanyarodás, ami, tapasztalatból mondom, hamar boruláshoz vezethet. Ez pedig súlyos veszteségekkel (pl. fényképező, telefon, önbecsülés) járhat, nem beszélve arról, hogy az illető tetőtől talpig, ruházaton kívül és belül is vizes és illatosan üledékes (azaz bűzös és iszapos) lesz.

A vízi pásztor (Orthetrum cancellatum) érett hím imágója, amely a Velencei-tó egyik leggyakoribb szitakötője. Kimondottan tág tűrőképességű faj, ennek megfelelően elsősorban állóvizek mentén mindenfelé megtalálható, sőt, a szennyezést is jól viseli.

A déli szitakötő (Crocothemis erythrea) élénkpirosban pompázó hímje, amely ugyancsak gyakori a tavon, akárcsak más síkvidéki, növényzetben dús állóvizek mentén.

Az előbbi szitakötő nádszáron kapaszkodó lárvabőre a maga impozáns, mintegy 2 cm-es „nagyságával”.

A tavi szitakötő (Anax parthenope) exuviuma, amely hatalmas, 4,5-5,5 cm-es méretével már könnyebben észrevehető (persze egy kis gyakorlat nem árt). Ez a faj kifejezetten tömeges a Velencei-tavon. Az egyik legnagyobb termetű hazai szitakötő, rendkívül jól repül és szinte megállás nélkül járőrözik.

Egy értékes kis ritkaság, a lápi szitakötő (Leucorrhinia pectoralis) hím imágója. Nálunk fokozottan védett (eszmei értéke 100 000 Ft!) és Európa-szerte veszélyeztetett faj. Könnyen felismerhető fehér homlokáról, ami csak erre a fajra és a közelrokon tócsa szitakötőre (Leucorrhinia caudalis) jellemző. Ez utóbbitól színei alapján (is) könnyen megkülönböztethető.

Az előbbi faj lárvája, amelyet minden eddigi tereptapasztalat alapján nagyon nem egyszerű elővadászni a vízből. Ehhez kitartásra és közepesen nagy mennyiségű négylevelű lóherére van szükség, mivel ezek a furfangos lárvák kiválóan rejtőznek a vízinövények között és alatt.